Belenézek szemekbe
Belenézek szemekbe, s nem színeket, nem szivárványhártyát látok, hanem életet érzek. Érzem az összképet. Érzem a megmagyarázhatatlan szummáját az ember életének. Olykor csak kapkodom a levegőt, sírásra facsarodik az arcom, érzem a kínlódást, s csak ennyire vagyok képes: Úristen, Úristen, mi ez? Hihetetlen erővel rajzolódik ki bennem érzelmi szinten a másik ember élete. Nem látok képeket, csak benyomásokkal tűzdelt érzelmi vihar támad bennem, melyet percekig átérzek.
„A szem a lélek tükre!”
Itt a válasz.
Rendszeresen belenézek emberek szemeibe, arcaiba a kíváncsiság miatt. Ezt tettem már akkor is, amikor még nem volt fogalmam energiákról, tudatról, intuíciókról, stb. Most annál inkább megteszem, mert kíváncsi vagyok.
Látok kisimult éleket, amik nyugalomról beszélnek. Látok csillogó szemeket, amik tettvágyról árulkodnak. Látok vak, mérhetetlen elszántságot. Látok olyan meghitt, békés arcot, aminek nyugtató hatása messziről érezhető. Látok anyai szeretettel teljes szempárt, vagy épp a mérgelődés és meggyőzés közötti állapotot, amikor próbálja lebeszélni fiát az apa valamiről.
De szoktam mást is látni! Ezek az erősebbek, határozottabbak, érezhetőbbek. A negatívak. Sokszor úgy érzem, akinek rossz gondolatait meglátom a tekintetén keresztül, elszégyelli magát előttem, vagy elkapja arcát, vagy direkt belenyugszik az én szemembe. Olyan érzés, mintha lebuktatnám: Tudom, mi vagy!
S nem feltétlenül „rossz gondolatokra” hegyezem ki a szót. Inkább olyanokra, amik az életet tönkreteszik, amik nem az életet szolgálják, hanem ellene vannak. Természetesen a „rossz gondolatok” így megállja a helyét, de nem gyilkossági szándékról beszélek. Olyan gondolatok, amik magát a gondolkodót teszik tönkre. Vagyis a gondolatok forrását, magát az embert, saját magát pusztítják el.
Öngyilkosságról beszélhetünk ebben az esetben, sarkítva fogalmazva. Egy olyan önpusztító mechanizmus, amit saját maga készít elő, tervez meg, s végül hajt végre. De ez már egy másik fejezet.
Amikor észreveszem a tekintetben a zavartságot, tudom, hogy valami olyan néz vissza rám, ami minden emberben benne van. Van, aki tudja uralni, s boldogan, egészségesen él. Van, aki pedig szabadon engedi a benne rejlő „állatot”, s kiteszi saját magát annak szeszélyének. Tudom, hogy amikor az a „Na, most lebuktam!” - érzés párosul a tekintethez, akkor szembenéztem az ember EGO-jával. Ami annyira próbál megbújni, s szépen lassan felfalni a gazdatestet.
Vajon mit láthat az én tekintetemben egy ilyen ember? Honnan tudja, hogy látom?
Felismerem a benne rejlő tudattalanságot, az ösztönök által vezérelt gondolatokat, amik elsőre, meggondolatlanul jönnek. Ezen gondolatok célja a pusztítás.
Amikor karácsonyi parti végén a kolleganőm odahajol hozzám, miközben mindenki jókívánságokkal búcsúzik a másiktól, s ezt mondja, amolyan bizalmasan: „Jövőre találkozunk? Azt még meg kell érnünk, mert hát ugye…!” Egy pillanat alatt megpróbált közel férkőzni hozzám a bizalomkeltő EGO-jával a hölgy, aki nincs tudatában tettével, mert gondolataival szeretett volna engem kizökkenteni abból a csodás hangulatból, amit szeretet, béke övezett. Hozzáteszem, tekintete is megváltozott eme szavak kiejtése közben. Elgondolkodtató volt abban a pillanatban, s később is. Szó nélkül elfordulva tudomásul vettem számomra jelentéktelen jelzését. Sajnos, sok ember él így.
Veszélyes játéknak ítélem ezt a fajta vizsgálódást. Bizony erősnek kell lenni ahhoz, hogy ilyesfajta töltésű mondatok ne zökkentsenek ki tudatos életvitelemből!
2014. december 23.
