Csak egy pillanatra

Csak egy pillanatra engedj el mindent, ami körülvesz! Csak egy perc a Minden nélkül... S mint egy Lelki szűrő, megtisztulsz e végtelen Csendben! Csak az marad vissza, ami valójában a Tiéd! Csak azt fogod újra érezni, ami valóban számít, amit szeretettel át tudsz ölelni! Ami a szűrő lukján átcsepeg, arra nincs szükséged, engedd el - szeretettel!

Még a gondolat is borzongató – direkt ellökni azokat az érzéseket, amik jól esnek, amik jó közérzetet biztosítanak?!

Létrehozni szándékosan egy állapotot, amelyben nincs semmi? Amely nem álmodozásról, szenvedésről, pozitív megerősítésről, büszkeségről szól. Hanem egyszerűen a Semmiről? Megszabadulni a Mindentől, akarattal?

Bántani akarom magam? Rosszat akarok magamnak?

Félelmetes kérdések…

Nem könnyű leküzdeni őket…

Valójában nem is kell küzdeni ellene. Egyszerűen el fognak tűnni a kételyek, amikor már odaérsz.

Abban a pillanatban, amikor valamire már valóban nincs szükséged, nem fogod hiányolni. Abban a pillanatban már nem fog fájni, mert elengedted már.

Valakinek a hiánya fájdalmas mélypontot idézhet elő életünkben. A kötődés által létrehozott érzelmi töltéssel átélt későbbi hiányállapot megélése okoz kínlódást. Abban az állapotban, amikor még nagyon erősen vágyunk a másik jelenlétére, természetesen rossz érzés, ha nincs ott. Ha egy végleges elválásról van szó, a későbbi állapot megélése azokkal az érzésekkel nem könnyű.

És már létrehoztuk a csavart a sorrendben. Még be sem következett az elválás, mi rákényszerítjük Lelkünket annak az élethelyzetnek a megélésére.

Pedig ha tudnánk, hogy amikor elérkezik az az állapot, amit a másik elvesztésének nevezünk, mennyire, de mennyire nem fog minket érdekelni! Addigra annyira el tudjuk engedni a szóban forgó dolgot, hogy eszünk ágában sem lesz búslakodni, mert érzelmileg kiürült iránta a Lelkünk.

Nos! Teszem fel a kérdést.

Érdemes feleslegesen kínozni magunkat egy olyan dolog miatt most, amit majd úgy fogunk megélni, hogy sehogy?

 

 

2015. február 28.