Ezek a babok a Valóságban szerte gurultak.
Máshogy körülnézve egészen más lényegeket vélek felfedezni.
Más szemmel az eddig a nagyvilág kritériumai szerint elmémben elrendezett dolgok most kezdenek máshogy viselkedni. A szemem, az agyam ugyanaz, viszont ami szerint meghatározom a jelenségeket, már nem is hasonlít a régire.
Hol is kezdtem az egészet?
Megkérdőjeleztem a Mindent! Egy hatalmas kérdést tettem fel magamnak azzal a dologgal kapcsolatban, amiben addig – gondoltam, saját döntésem szerint – hittem, bíztam. Felfigyeltem és vizsgálni kezdtem azt, amit eddig úgy neveztem: ÉN!
Megkérdőjeleztem Magamat!
Ahogy cselekszek, gondolkodok, érzek, vélekedek, ítélek, tervezek, megoldok valóban jó? Nem voltam börtönben, szóval annak tűnik.
De ki, vagy mi szerint élek jól? Sőt! Ki, vagy mi szerint élek? Milyen hatások, kategóriák által vezetem életemet és rendszerezem magamat?
Sokáig nem voltam senki! – fogalmaztam meg nem olyan régen. Tudtam, hogy az életemet nem én élem. Így, letisztult gondolatmenettel már látom, hogy azért éreztem magam senkinek, mert mások által kreált „jó”-nak feleltem meg. Nem volt kérdés addig, hogy mi szerint kell jól viselkednem, hiszen mindenki annak felel meg. Mindenki egy közösen létrehozott kritérium szerint élünk és jóváhagytuk önként.
Gondolkodás és kérdőjelek nélkül fejet hajtunk a közösség által örök érvényűnek tekinthető szabályoknak, ismérveknek. Miért? Talán mert így könnyebb? Nem kell időt és energiát pazarolni az Igazság felfedezésére? Pénzügyi és politikai irányultság szerint élünk – így sokkal könnyebb.
Sokáig úgy éreztem, hogy amit teszek és mondok, nem én vagyok. Hónapokra, évekre nem tudok visszaemlékezni életemből – talán mert nem is létezik igazából. Csak voltam, csak vegetáltam?
Egy külső „jó”-nak megfelelni gyönyörűséges dolog. Gyönyörű érzés felnőni testvérek között, vidéki falucskában életre szóló élményekkel kamaszodni és első szerelmeket, és csalódásokat megélni.
Hihetetlen, amikor besétálva egy más Valóság kapuján, és visszanézel a múltadra, egészen más képet fest, mint azelőtt. Az addigi szerelmek már nem is szerelmek. Az addigi csalódások már nem is csalódások. Az addigi ritmus, dallam, színek, alapvető sodrás és hullámok már nem is olyanok. Mások lettek. Talán nem rosszak, hiábavalók, vagy eltemetni valók. Csak olyan más. Csak olyan végtelenül szelíden idegenek. Nagyon messzinek tűnnek, mintha meg sem történtek volna, mintha nem is velem történtek volna. Mintha egy jóakaróm kirángatott volna abból, ami igazán nem én voltam, és most megmutatja, hogy milyen szelíden sivár volt akkor a Minden.
Egy megbékélt hazugság által vezérelve mindennel együtt mozogni a sivár vidék lejtőin, amiket nem én hoztam létre, csak ott volt, más alám rakta és tolt, húzott, és én élveztem, mintha „tényleg” lenne!
A becsapottság és pofára ejtettség érzésével szembenézve most mégsem olyan könnyű a Változás.
Néhány hete a becsapottság és csalódás kétfejű igazsága felült vállamra és nagyon nehezen tudok velük szót érteni. De most végre már tudom, mi nyomja hátamat és miért szorít néha a levegővétel.
Hatalmas csalódás úgy visszanézni, hogy legszívesebben vissza sem néznék. Tudom, amit látok az mind valóság volt és aszerint megélve a Mindent, nagyon gyönyörű pillanatokkal gazdagodtam…
Egy kicsit…. Nagyon befejezetlen az életem, nagyon fáj, hogy semmivé kell váljon érzelmileg 33 év és tudnom kell együtt élnem azzal a tudattal, hogy bár megtörténtek dolgok, de mégsem. Sokat kell azon dolgoznom, hogy az elmúlt éveket szépnek, és főleg hasznosnak érezzem, lássam.
Most viszont még nagyon feleslegesnek és semmit érőnek látom azt, amit magam mögött hagytam.
Felborítottam egy vödörnyi szart – amiben eddig boldogan turkáltam -, és most visongok, mert látom, hogy mi terítette be lábamat. Nem vagyok teljesen normális. Ahelyett, hogy örülnék a mosakodás lehetőségének, most sajnáltatom magam és jól esik bőgni. Ennyi!
Most megengedem magamnak, hogy kisgyerekként potyogjanak könnyeim, mert anyámék elmentek egy órára itthonról, mellőlem. Visszajönnek, okoska! Addig meg töltsd el az időt hasznosan!
Most megengedem magamnak a csalódás és átverés érzését elhatalmasodni magamon, mert így feldolgozva az egész jelenséget, talán a kétfejű kellemetlenség is lecsúszik a lábamon keresztül a földre, ahonnan ellépve már nem fog érdekelni.
Most már mindkét lábammal bent vagyok egy kapun belül. Mindörökre bent maradok és innentől kezdve a színtelen múltamra bármikor ránézhetek. Nagyon nehéz indulatok és érzelmek nélkül végig tekinteni és a feleslegességet megtestesítő Énemet látni.
Megkérdőjeleztem Magamat és saját döntésem szerint elindultam, hogy felfedezzem Magamat, Életemet és egy olyan világot, melyben Én vagyok a főszereplő és csak a végtelen Szeretet szab határt az eseményeknek és további szereplőknek. Úgy gondolom, nem lesz hiába semmilyen lépés és döntés – de megfontoltan, türelemmel és felelősséggel élni tudni kell. Itt már nem babra megy a játék. Ezek a babok a Valóságban szerte gurultak.
2015. február 15.
