Nincs se nyugalom, se nyugtalanság!
Nincs se nyugalom, se nyugtalanság.
Nincs lehetőség, se kilátástalanság.
Nincs bizalom, se bizalmatlanság.
Nincs vélemény, se ellenvélemény.
Mi, vagy ki határoz meg kritériumokat? Csak addig léteznek értékek, amíg mi magunk igazodunk hozzájuk, és alkalmazzuk azokat.
Mi, vagy ki határozza meg a jót? Mely ponttól számít valami, valaki jónak?
Mi, vagy ki mondja azt, hogy Te elérted célodat. Honnan tudják, hogy Te megértél valamire?
Minden gondolat egyedi és megismételhetetlen. Valaki gondol valamit, leírja, elnevezi „értékelő skálának”, majd továbbadva azt, mindenki igazodik hozzá – mert jónak titulálják! Ki szerint jó az a skála? Mi számít jó skálának? Mi az, hogy skála? Mi az, hogy értékelés?
Értékelünk magunkban, amikor egy kávézóban ülünk és figyeljük a kiszolgálást. Értékelünk magunkban, amikor egy benzinkút mellékhelységében tartózkodunk.
Értékelő rendszereket alkalmazunk tárgyak, események, emberek kategorizálására. Kategóriákat állítunk fel, hogy könnyebben eligazodjunk?!
Értelmileg sérült gyermekeket, fiatalokat papíralapú kategória rendszerekbe sűrítünk, mert nem tudjuk máshogyan megfoghatóvá tenni őket az oktatás-, és pénzügyi stratégia számára. Értelmileg akadályozott emberekkel szám és betű felismerési gyakorlatokat végeztetünk, mert csak ezek vethetők papírra és küldhetők tovább irodistáknak.
Igen, végül is igazuk van a hétköznapi embereknek. Hogyan is lehetne azt fehéren-feketén tudatosítani másoknak, hogy az adott gyermek lát a fejed felett valamit és odaszegezi tekintetét, vagy, hogy feltétlen szereteted hatására az eddig teljes félelemben élő, visszahúzódó fiatal kapcsolatot teremt és viccelődik? Igen! Ezek valóban nem egyszerű jelenségek!
Jelenleg értelmi képességeink szerint vagyunk kategorizálva: „Ülj le! Egyes!” És mennyire megtévesztő: aki rossz tanuló, az rossz ember! Jó a közvetítő közeg, elég erős, elég elnyomó és ellentmondást nem tűrő. De hát nem tehet róla! Így vagyunk megalkotva!
El tudok képzelni egy újfajta pedagógus képzést, mely során Szeretet-terapeutát képeznek ki. A képzés során nem kell Anatómiát, Pedagógia-történelmet és Didaktikát tanulni. A főiskolás évek alatt a leendő terapeuta felkészíti magát a munkára – meditációval, a belső egyensúlyra koncentrálással, a nyugalom és harmónia megteremtésével, a Szeretet bensővé tételével és a kifelé irányuló nyitottsággal.
Hogyan foglalkozhat valaki gyermekekkel, hogyha saját magát nem szereti, és nem fogadja el? Milyen energiákat közvetít belső gondolataival? Milyen hatások érik a gyermeket és a pedagógust? Számolás, írás? Igen? Mennyire nincs jelentősége ezeknek, amikor érzelmi döntést kell meghoznod életeddel kapcsolatban. Mennyire nem számít, hogy tudsz-e olvasni, amikor megszorult embertársadon adódik lehetőséged segíteni. Lehetőséged adódik, és ki is használod??? Az iskola tanít meg erre a higgadt reagálásra? Gúnyolódás és a csóróság éreztetése nélkül tudsz segíteni a bajba jutotton. Ez már egy szint, amit végül is, elvihetünk magunkkal. (Hála Isten, a Logika 2-szeres utóvizsgám nem számít! J)
A Szeretet-terapeuta munkaköri leírásában egyetlen mondat szerepelne: Szeresd magadat és embertársaidat! Igazgató aláírása, pecsét…
Aztán a terapeuta elkezdene dolgozni. Minden nap „kötelességből” minden gyermeket átölelne. Tartana felnőtt „ölelési-időt” is, mikor a pedagógusok mehetnek hozzá Szeretetölelésre és egy bátorító, mély, őszinte, megindító tekintetre. S ha a terapeutának van annyi ereje, hazavihetné munkáját és otthon, meditáció közben még egy kis szeretettel gondolna azokra, akikkel nem találkozott aznap, nehogy kimaradjanak. Biztosan nem lenne munkaundora!
Értelmileg sérült tanulóinkat értelmi képességeik szerint csoportosítjuk. Hát hogyan lehetne őket azzal kategorizálni, amiben gyengék. Miért nem az erősségüket vesszük figyelembe. Például azt, hogyan reagálnak a simogatásra, az ölelésre, a halk beszédre, a szeretetteljes tekintetre.
Sőt! El lettek nevezve „értelmileg sérülteknek”. Külön csoportba lettek szorítva értelmi, mentális képességeik szerint. Igaz, hogy nehezebben tanulnak meg olvasni, írni, számolni, van, aki egyáltalán nem. De a békét, nyugalmat, szeretetet, kiegyensúlyozottságot kifinomult érzékelésük azonnal detektálja, és afelé vonzódnak, akiben ezeket megtalálják.
Evilági szennyeződések kevésbé ragadnak meg rajtuk, így Lélekjelenségekben, érzelmi megnyilvánulásokban és befogadásokban kiemelkedőek.
Miért nem aszerint kategorizálunk, ki, mennyire van közel Lelkéhez? Ki, mennyire tudja kontrollálni érzelmeit, megnyilvánulásait, verbális kifejezését? Miért nem aszerint csoportosítunk, ki mennyire ismeri belső világát, és az ott jelenlévő Rendet mennyire tudja alkalmazni életében?
Egy kézzel meg nem fogható belső jelenséget valószínű nem könnyű kategorizálni és reprezentatívan bemutatni másoknak. Minden megélt belső folyamat nem megismételhető és nem másolható. Mindenkinek más érzetet kelt a Szeretet megélése (bár elképzelhető egy olyan állapot, amikor egy bizonyos érzés ugyanúgy fejeződik ki Lelkek számára – az is biztos, hogy annak neve nincs itt, a Földön). Mindenkinek mást jelent, mert más képeket, jelenségeket társítunk hozzá – ezek a képek is csak itteni lerakódásainknak köszönhető (nem látunk, érzünk tisztán). Minden érzéshez kötünk valamit, valakit.
Kategóriák, csoportok és azokba tartozás. Kézzelfoghatóvá tenni az egyszerű megnyilvánulásokat, hogy a pénzpiac és az egyéb tárgyiasult rendszerek jól menyjenek. Jól megy a gyógyszeripar, az autóipar, a tévéipar…
Utazásunk után a televíziónk már nem a miénk lesz, és az ugyanúgy fogja szórni az adást, mint amikor még előtte ültél. Autónk, biciklink, lakásunk és cégünk ugyanígy fog járni – már nem lesz Tiéd sem a profit, sem a bankszámla.
Mi lesz akkor a Tiéd?
A nyugalom és nyugtalanság, egyszerre…
2015. február 8.
