Szeretném... Szeretném...
Kiszabadulva régi vágyaim kötelékéből mégis úgy érzem, gyászolnom kell béklyóimat.
Nemrég elvesztettem 33 évet. Nemrég még megsebzett és vergődő éntudatom igenis jól érezte magát abban a kínlódásban. Egy kicsit egyedül maradtam és körülöttem majdnem mindenki abban a posványban fuldoklik, mint amiben én is hittem.
Kezdem megérteni akaratomtól független magányosságom okát. Néha felsejlik egy-egy általam kószának titulált gondolat, miért is kell most annyira egyedül eltöltenem minden percet. Magammal, magamban minden pillanat kincs, mert gyámolítani a végre előkerült Békémet, s feldolgozni az elmúlt 33 évemet erőpróbát jelent.
Szűk egy év alatt hátat fordítani 33 évnek. Szűk egy év elég ahhoz, hogy eltemesd eddigi életed minden emlékét. Pár hónap elég ahhoz, hogy minden jónak és becsületesnek megélt pillanat már semmit se érjen – MOST!
Természetesen az volt a Minden – AKKOR! A Minden, és sokkal több. Csodás jeleneteket éltem meg, hihetetlen felemelő pillanatoknak lehettem a résztvevője. Attól függetlenül, hogy mély aluszékonyságom a tetőpontján volt.
Istenem, kérlek, csak adj még több erőt, hogy végre teljes szívvel és lecsillapított tudattal újjászülethessek! Kérlek!
Mintha egy teljes élettől kéne megválnom. Mintha meghalnék, és éppen most temetnének. Mintha indulnék a gyászszertartásra, melynek főszereplője én magam lennék. Mintha teljesen fel kéne adnom magam és önként, Szeretetből meg kell hoznom egy döntést: meghalok, hogy más élhessen.
Most meg kell halnom, hogy egy másik ember életerőre kapjon, és végre létezhessen.
Most nagyon Szeretem magam, mert meghalok másért. Most meghalok Magamért. Most meghalok a Békés jövőért. Most feladok mindent. Leteszem a kezemből az aktuális szerszámot – mellyel azon munkálkodtam éppen, hogyan tudnék még jobban kínlódni és szenvedni – majd teljes tudatában tetteimnek, következményeinek lassan, nyugodtan, kicsit zavarodottan elindulok. Szépen, nyugodtan elindulok meghalni, mert egy másik Embernek szüksége van az én halálomra.
Pusztán Szeretetből egy másik világba vonulok, ahol már nem is fogok találkozni régi sajátjaimmal. Csak figyelni tudom majd őket messziről, de kapcsolatba nem fogok velük lépni. Pusztán a kegyelem és megbocsátás miatt feladom régi énemet és átadom helyét valami újnak. Valami újnak, amit eddig még szinte nem is láttam, nem is találkoztam vele soha. A régi életem azért barátságosabb most még, mert tudom őt, ismerem őt, tapasztaltam őt – és bár fájdalmakat és belső harcokat idézett elő, mégis 33 évig velem volt és alkalmazkodtam hozzá.
Most viszont érkezik egy idegen, akinek tudom, és nagyon belül érzem, hogy át kell, hogy adjam a helyet – de mégis nagyon nehéz mindezt megélni és bízni a látatlanban. Eddig mások által jól bejárt utat választottam – az volt a biztonságos. Most? Most állok a kereszteződésben, megvan az irány, tudom, merre kell indulnom, de nincsen előttem út!!!
Nincs előttem semmi!!! Nincsenek lábnyomok, melyek biztonságot sejtetnének. Nincsenek letaposott növények, nincsenek elejetett vadak!!! Csak a puszta érintetlenség, a tiszta szűziesség és a bizonytalanság abban a hitemben, hogy bízzak!!! Küzdés a tudatos bizalom érzés eléréséért. Azt bizton tudom, nekem ez kell!!! Én így döntöttem, ezt szeretném csinálni teljes szívemből!!! De hova lépjek és főleg, nincs senki mellettem, aki fogná kezemet és csillapítaná félelmeimet. Nincs senki, aki átölelne, és bátorítóan rám nézne…
De van! Minden és mindenki a közelemben van – csak elő kell hívni! Csak kordában tartva elhíresült tudatomat máris érkezik a segítség – Belülről, Békével és Szeretettel. Semmilyen nagy titok nincs.
Saját magam vagyok Saját magam erejének forrása, és gyökere, és Szeretete!!!
Megszorulva és képtelenségek közepette csak megnyugszok. Lecsillapítom félelmeimet, izgágaságomat és máris érkezik a segítség. Nem kívülről – ez is nagyon furcsa érzés. Már nem kívülről várom a bátorítást. Megállapodok egy pillanatra és sejtelmes megérzések közepette már tudni fogom, hova lépjek először. Tudom, csak az első igazi nagy lépés a nehéz, utána mindegyik már csak könnyebb és élvezetesebb.
Most állok a még nem létező utam előtt - remegő testtel, zaklatott tudattal és kicsit háttérbe szorított Lélekkel. Most még nem mozdulok, csak próbálok figyelni. Először is arra, hogy elmúljon a remegésem. Arra koncentrálok, hogy élvezetes utazásom lassan valóban elkezdődik. Most még hátra-hátra nézve vizslatom messziről régi énem pillantásait – jajduló háttér érzéseimmel zaklatottan csak hullnak gyász-színű könnyeim, és még integetni sincs erőm. Testem előre, lábam remegve, fejem oldalra, szemem az elmúló valóságomon, Lelkem az új irányba mutat.
A valóságból Valóságot kell csinálnom. Egyenlőre még akarattal veszem rá Magamat a döntésekre és megvalósításukra. A képzelgéseimből, gyötrelmes ál-meghittségeimből és türelmetlen vágyakozásaimból Békét, Nyugalmat és Harmóniát szeretnék varázsolni.
Szeretném, ha bátortalanságomból, a „nem merek” érzésből elszántság, és a „MOST INDULJ!” kerítene hatalmába!
Szeretném, ha minden eddigi meglátásom csak úgy a háttérbe vonulna és nem állná útját egy új Valóságnak!
Szeretném, ha bizalommal és tapasztalattal átitatva Lelkemet, bátran szembenéznék az Ismeretlen kiszámíthatóságával!
Szeretném… Szeretném…
2015. február 6.
