Valahogy most minden felborult!
Valahogy most minden felborult! Valahogy most minden elvesztette értékét. Valahogy az eddigi jelentőségek megszűntek. Nincs gyász érzésem, csak olyan csendben eltűntek az eddigi fontosságok. Csendben elolvadtak. Lágyan, óvatosan, mintha nem is lettek volna. Egy kicsit ugyan üresnek érzem helyüket, de semmi hirtelenség és dráma nem került elő helyükön.
Eddigi életemben, ha valami megszűnt, amihez nagyon ragaszkodtam, hatalmas fájdalmat és hiányt éreztem. Hihetetlen erővel rendelkezett a hiányzó rész. Drámai jelentőségű pillanatokat szereztek nekem az elveszítés. Meghalni vágytam sokszor.
Most még nagyobb hiány keletkezett – eltűntek az életről, világról, emberekről eddig világosnak hitt felfogásaim. Eltűnt minden olyan nézőpontom, ami eddigi életemet szolgálta. Persze kínlódásokat okozva, de szolgálatot tettek. Felszívódott csendben minden olyan látásmódom, amivel megmagyarázni tudtam eseményeket, dolgokat, személyeket.
Elképzelhető, hogy most már nem szeretnék támaszkodni semmire, nincs szükségem magyarázatokra? Mostantól már nem kell, hogy vigaszt adjon nézőpont, látásmód. Most már nem a képzeletemre hallgatok, hanem a valóságot igazából meglátva észlelem és tudomásul veszem az igazságot?
Mostantól már nem kell képzelőerővel kiszíneznem a környezetemet és magamat ahhoz, hogy elviseljem és kellő távolságból meg tudjam élni anélkül, hogy sérülnék. Talán most már szembenézve magammal és valóságommal már azt látom, ami valójában minden, és nincs benne színes, kápráztató vakítás. Mostantól már megláthatom az igazságot, akkor is, ha az nem túl kellemes. De ez az érzés is csak addig tart, amíg fel nem fogom azt, hogy mindenre úgy várjak, hogy nem képzelek bele semmit. Bármit a maga valóságában kell elképzelnem, nem pedig úgy, ahogy én szeretném látni.
Kifestem képzeletemben kékre és narancsra a világot. Igazodok hozzá, és úgy viselkedek, úgy élek, hogy minden kék és narancssárga. Menet közben néha a világból beszűrődik a tudatomba más szín is. Ilyenkor teljesen kikészülök, mert nem számítok ezekre és nem tudom kezelni. Ekkor keletkezik a dráma.
Aztán lassan a képzelőerőmet leépítve meglátom az igazi színeit a világnak. Előbb elcsendesedve szemlélődök, kinyitom minden érzékszervemet. Kezdve a fizikai képességeimmel túl a benyomásokkal tűzdelt érzékelésig. Ezeket összeadva már egészen más képet kapok.
Beteges képzelgéseim végéhez értem. Önmarcangoló életem lassan befejezi útját. Egy kicsit azért sajnálom Őt, mert hát mégis megtett nekem annyi mindent. Végeredményben Ő segített idáig eljutnom. Segített, hogy megláthassam Őt, és el tudjam engedni.
Sokkal jobb feltételezések nélkül élni. Mindig csak annyira fokuszálni, amit érzékelek, ami előttem van, és amit érinthetek fizikailag, Lelkileg. Sokkal könnyebb úgy érzékelni a világot, hogy nincsenek elvárásaim és előzetes feltételezéseim. Nem tartozom a vágyakozók közé már.
Valahogy most minden felborult! Valahogy az új szemlélet még elég gyenge. De már érzem, értem. Kicsit elveszett vagyok, kicsit erősödnöm kell.
Kicsit az eddigi felfogásom még dolgozik bennem. A múltam jelenségei, emberei még az előző felfogásom által be vannak szennyezve, és nehéz azokat megtisztítanom. Kicsit még régi szemlélettel gondolkodok a múltamról. S a múlttal azért foglalkozok, mert néhány tényező még mardos, ott belül. Szeretném lemosni róluk a könyörtelen kínlódást, és átforgatni őket a Tiszta víz alatt, hogy feloldódjanak. S olvadjanak el úgy, mint régi látásmódom.
Ahogy tanítóm mondja: „Sok minden okafogyottá válik!”
Okafogyottá válik…
Nem egy drasztikus változás alkalmával mennek kárba, hanem egyszerűen megszűnik a kiváltó tényező, egyszerűen felszívódik az oka és nincs miért fenntartani, életben hagyni. Magától megszűnik és nyugalom kerül a helyére. Amely nyugalom most még elég furcsa érzés. Csak ülök, és nézem ezt a nyugalmat. Csak ülök, és nézem. Egyelőre nem tudom, mit kezdjek vele.
Eddigi életemben minden kavarcos kuszasággal zajlott körülöttem és mindennek kényszeresen kerestem a miértjét. Ezidáig minden csak összekuszált, semmi nem volt nyilvánvaló, pláne nem kellemesen, megnyugtatóan üres.
Most csak ülök, és nézem a nyugalmat. Kíváncsian várom, hogy történjen valami. De persze nem fog semmi sem történni, mert a nyugalom az csak úgy van. A nyugalom csak úgy létezik, nincs miértje, nincs okozója és következménye. A nyugalom – ha belelátunk, és kizárólag a nyugalomról beszélünk – egy végtelenül egyszerű, mégis hatalmas erővel bíró jelenség. A régmúlt idealizált világának megszűnésével a valóságot igazi mivoltában láttató nyugalom lesz úrrá rajtad. És kezdetben ez furcsa érzés. Kicsit hiányzik az pörgés, az a forgatag. Kicsit el kell gyászolnom a régi énemet. Kicsit még barátkoznom kell az újjal.
Gyászolnom kell a régi énemmel együtt az ahhoz szorosan köthető embereket, kapcsolatokat, jelenségeket. Hittem bizonyos emberekben, akikben ez a hit okafogyottá vált. Nincs miért már figyelnem rájuk.
Jöttek újak. Jöttek új emberek, új élethelyzetek, amiket érdemes a maga valóságában megfigyelnem és úgy reagálnom rájuk. De igazából nem is reakció az, amivel bekapcsolódok a sodrásba mellettük, hanem egyszerűen adom magam, mert mostantól már én a valóságban létezem. Valóságos világban valóságosan létezni egyet jelent a megértéssel, együtt élés lehetőségével, azzal a békével, amit adunk egymásnak az igazi valóságunkkal. Semmi másról nem szól a békés élet, mint átlényegülni a valóságba, és hagyni magadat az igazság világában folyni. Semmi másról nem szól a békés élet, mint engedni az igazi Lelkedet egybeforrni az igazi Világgal.
Csak szemlélni a környezetedet, megélni minden pillanatot a teljes fizikai testeddel és tudatoddal, de közben táplálni a valóságodat magadban, legbelül. A békés, harmonikus életet megélni a valóságos, feltételezések nélküli belső világban. Ennyi az egész.
Nincs feltételezés, nincs vélekedés, nincs elképzelés és mellégondolkodás. Csak a békés tisztánlátás létezik – és TE!
2015. február 1.
