Visszaemlékezés
Utazás – 1. állomás
Felszálltam egy vonatra.
Koszosan, mocskosan, kiégett szemekkel, köhögő tüdővel. Lépéseim csak a tudatom cipői miatt voltak biztosak. Semmi nem volt mellettem, velem, csak ÉN. Magamra számítottam, mintha elhagytak volna valahol.
Valaki valahol valamikor elhagyott!
Se tér, se idő nem számított. Tudtam, hogy mennem kell, visszatalálni egy útra, egy cél felé. Tudtam, hogy elvesztem, de azt is tudtam , hogy a pár cipő által vezérelve a lábnyomokat magam mögött kell hagynom, hogy másnapra kicsit előrébb jussak. Aztán következő napra ismét. Ha csak fél lépéssel, akkor annyival.
Semmiről nem volt fogalmam. Ködben indultam el. Sűrű pára vett körül, mely nehezítette dolgomat. Nem láttam tisztán, nem hallottam tisztán, lépéseimben bíztam csak, de hiába lett volna, ha gödör, árok állta volna utamat. De…
Csakhamar rájöttem, bármerre visz elhatározottságom, erős tudatosságom az út kényszerű megtételében, jó lesz minden, szép lesz minden!
Tudtam, az utazás még sokáig tart, nem fogad majd békés táj és napsütötte vidék, de én csak hagytam magam az áradattal folyni, kizárólag azért, mert ÉN vezéreltem. Mert ÉN tűztem ki magam előtt a feladatot.
Oly erővel hasított belém a tudatos elvágyódás! „Akkor legyen vége most! Nincs tovább!”
Mintha fejest ugranék a zavaros vízbe. Nem tudhattam milyen mély a víz, mit találok a felszín alatt közvetlenül. Mintha száguldó sebességre kapcsolnék egy motorral, nem törődve a megállás lehetetlenségével.
Tudtam, hogy így nem folyhat tovább az életem!
A legszebb pillanatokat, a legforróbb éjszakákat és lelki megértést hátrahagyva, előre erőltetett tekintettel felszálltam a vonatra rongyosan, betegen, küszködve a bizonytalanság érzésével!
Így indultam el. Tudom, ha hátranézek, elég egy pillanat, hogy összeroppanjon az az elhatározásom, ami előre vitt. Tudtam, hogy egy fikarcnyi elkeseredettségnek sem volt helye abban a pillanatban.
Azok a pillanatok napokig, hetekig, hónapokig tartottak. Pillanatokból hirtelen percek és órák lettek. Kínlódásból felébredve újra és újra rám világított a biztos elhatározás. Egyetlen kétségem sem volt afelől, hogy változtatnom kell életemen. Ennek értelme nem volt.
Éreztem a változás ízét. Hallottam, ahogy mások szólnak hozzám egy új életben. Tapintottam olyan kellemes arcot, ami nem volt ismerős. Teljesen átszellemültem az új, a változás miatt. Sok dolgot át kellett gondolnom életemben azokban a hetekben. Sok új tevékenységet kezdtem csinálni, sok mindent elhagytam. Szinte azonnal elkezdtem rendszeresen kocogni, futni. A kilométerek darálása közben hihetetlen megnyugtató gondolatok, érzések uraltak. Nem egyszer előfordult, hogy meditatív jellegű boldogság és szeretet érzés fogott el. Nagyon örültem ezen pillanatoknak, mert tudtam, hogy jó úton járok! A futás bevezetése mellett nekiálltam erősíteni, testedzeni otthoni körülmények között. Négy hónap után egyik napról a másikra megszabadultam egy nagyon káros szenvedélyemtől. Letettem a cigit. Otthagytam azzal az énemmel, akinek a szenvedés volt fő profilja.
A legnagyobb megpróbáltatás – csak hittem, hogy nehéz feladat lesz - az a viselkedésforma jelentett, amit fel kellett vennem. 5 hónapig egyazon helyen éltünk. Régi életünk helyszíne szolgált a leválás fokozatainak tereként. Öt hónap kemény megalkuvás. Udvariasság, kényszerű elnézések, viharos összetűzések, sejtelmes bocsánatok kavarogtak közöttünk. Számomra minden tiszta volt – ez a legtöbb, amit megtehetek Kettőnkért, Érte és Magamért. Így nem volt kifogás, minden együtt töltött percet ajándéknak fogtam fel. Egy olyan áldásnak, ami segít abban, hogy békével elköszönjünk egymástól. Nem szidtuk egymást, nem verekedtünk. Csak épp úgy viselkedtünk, mint akik tudják, nincs hátra sok idő együtt, használjuk ki. Amit eddig elbaltáztunk, azt most tegyük helyre egymásban. Ha eddig nem beszélgettünk eleget, most megtehettük.
„Végre történt valami!” Ez volt a jelszavam.
Kívülállóként tudtam viselkedni, mintha nem is velem történt volna meg az egész! A tiszta együttérzés, megértés kerített hatalmába azokban a hónapokban. Jó barátként kezdtem viselkedni, és meghallgattam minden nyűgét. Én is el tudtam mondani sok dolgot. Tiszta érzésvilágommal saját magamat is megleptem olykor. Világos gondolataim a fennálló helyzettel kapcsolatban irigylésre méltó pozíciót kölcsönöztek. Úgy érzetem, a helyzet magaslatán vagyok. Szinte nem is benne voltam, hanem felette. Pedig velem történt. De mégsem.
Úgy gondolom, hogy a helyzetből való kívül-helyezkedésem segített rajtam. Tudatosan, de mégsem! Tudatosan, de mégsem!
Amikor valami megfogja kezedet, és vezet. Amikor a tettek és szavak csak úgy jönnek. Mintha nem is te mondanád… Gondolatok jöttek, megfogalmaztad őket, kimondtad és te is rácsodálkozol. Amikor az érzések miatt meg kell állnod az utcán, mert egy pillanatra el kell rajtuk méláznod, mert nem vagy biztos abban, hogy azt te érzed. Csak beleérzed magad más helyébe!? Olyan, mintha egy élő, forgatókönyv szerint megírt jelenetet néznél, s a szereplők közül az egyik érzéseit átveszed, átéled azokat. A szavakkal ugyanígy! Magamtól tanultam rengeteget azokban a hónapokban. Honnan jön ez most elő? Eddig is bennem volt ez?
Mi ez?
Amikor szeretetet érzel és öleled azt, akitől meg fogsz válni egy életre.
Amikor tudod, hogy kiapadt a folyó… De azt is tudod, hogy ebben a folyóban sok gondolat megfulladt! Ebben a folyóban már nem él semmi! Ezen a folyón már nem lehet csónakázni!
Amikor a lerombolt vidék már csak arra vár, hogy felszántsák és sóval behintsék. És te a halálra kínzott teremtények között átöleled azt, akivel mindezt megtetted… Koszosan mocskosan, kiégett szemmel álltok és ölelitek egymást! Meggyötörve, fáradtan néztek egymás szemébe. Sajnáljátok, hogy ez lett belőle, de így jött össze… Nem kellett volna így lennie!
Aztán kibontakoztam karjaiból, és felszálltam egy vonatra… Koszosan, mocskosan…
2014.12.02.
